Sérelmek cipelése

Hangolódj a boldogságra
2018-02-19
A neuroplaszticitásról
2018-03-12

Sérelmek cipelése

Réges régen valahol a messzi Kínában két szerzetes – egy öreg és egy fiatal – zarándokútjukról hazatérve éppen a kolostorba tartottak, amikor egy megáradt folyó keresztezte útjukat. A folyó partján egy fiatal nő állt kétségbe esetten. Szintén szeretett volna átkelni, de a folyó annyira kilépett a medréből, hogy ehhez egyedül túl gyenge volt. Az elzártságot és magányt választó szerzetesek számára tiltott dolog volt szóba elegyedni vagy megérinteni a másik nem képviselőit. Az öreg szerzetes ahogyan kell, el is fordította a fejét, tudomást sem véve a nő jelenlétéről. A fiatal szerzetes azonban odalépett a lányhoz, szótlanul a nyakába vette, és átvitte a folyón. Ezután a két szerzetes egy darabig némán gyalogolt tovább. Végül az öreg nem bírta, és elkezdte szidalmazni és megfedni a fiatal szerzetest: „A fogadalmunk tiltja, hogy nővel érintkezzünk, te mégis hogy tehetted ezt? Hogy lehettél ilyen ostoba?! Micsoda szentségtörés?! Milyen szégyentelen és megbocsáthatatlan dolog? Hogy lehettél ilyen gyenge?! Micsoda gyalázat! És ezzel nemcsak magadat mocskoltad be, de engem is a bűnbe rántottál! Hogy lehettél ilyen felelőtlen!?” Útjuk hátralévő részében még sokáig korholta így a fiatal szerzetest, aki csendben hallgatta öreg kísérője oktatását és szitokszavait. Hosszú idő telt el, mire az öreg egy gondolatnyi időre kifogyott a szavakból, sérelmei felsorolásából, és a vádaskodásból.

Ekkor a fiatal szerzetes csendesen csak ennyit mondott:

„Én már régen letettem a lányt a folyó túlpartján, Te még meddig cipeled?”

Nap mint nap érnek bennünket olyan kisebb vagy nagyobb sérelmek, amelyeket hajlamosak vagyunk tovább „cipelni”. Ez a történet nekem is egy hasonló eset kapcsánjutott eszembe. Az történt, hogy a reggeli csúcsban egy számomra kevéssé ismert útszakaszon rosszul mértem fel a forgalmi helyzetet, és benn ragadtam a kereszteződésben, nem eltorlaszolva, de azért némileg akadályozva a kereszteződés merőleges irányból érkező forgalmát. Hangsúlyozom, én voltam a figyelmetlen. Zöld jelzésnél indultam el, de túl nagy volt a forgalom, és mire pirosra váltott a lámpa, nem tudtam elhagyni teljesen a kereszteződést. A hiba az enyém, elismerem, de kivel nem történt már hasonló a nagyvárosi forgalomban? Ami viszont ezután következett, azt gondolom, mondanom sem kell…

Az általam akadályozott autósok szinte mindegyike kiabálva, gesztikulálva, egyértelmű kézjelzésekkel és dudálással jelezte számomra, hogy mit gondolnak rólam és a kialakult helyzetről. Az egész nem tartott túl sokáig maximum két percig, de még jóval később is azon kaptam magam, hogy mérgelődöm azon, hogy hogyan lehetnek az emberek egymással ennyire türelmetlenek! Miközben azok a számomra ismeretlen emberek, akiknek a dühömet és frusztrációmat köszönhettem, már valahol régen messze jártak. Csak az én fejemben maradtak a megmérgezett gondolatok, és az én testemben áradt szét a kortizol, vagy bármilyen más káros ingerületátvivő anyag. Ekkor jutott eszembe ez a történet.

A mindennapi életben, amikor mindannyian rohanunk, célokat kergetünk, és sokszor úgy gondoljuk, csak egymás rovására érvényesülhetünk, elkerülhetetlen, hogy néha ne „ütköznénk” egymással olyan szituációkban, amelyeknek ennél jóval nagyobb tétje van. Vagy szimplán csak figyelmetlen velünk valaki. És az is lehet, hogy nekünk voltak elvárásaink, amelyek nem úgy teljesültek, ahogyan vártuk volna.

Rajtunk áll, hogy a minket ért sérelmeket meddig cipeljük magunkkal.