Haláleset a családban, mi segít és mi nem?

5. Testtudat meditáció
2018-08-26
Rugalmasság – a képesség, amellyel biztonságos, nyugodt és örömteli körülményeket teremthetsz
2018-09-10

Haláleset a családban, mi segít és mi nem?

Méltósággal viselt hosszabb betegség után néhány hete elhunyt az apósom. Feleségem édesapja.

A gyerekek imádott nagypapája. PAPAPA. Így hívták a gügyögős korszakban, és annyira megtetszett mindenkinek, hogy rajta is ragadt. Mert amilyen áhítattal ejtették ki a gyerekek ezt a nevet, abba nem is fért volna több szeretet. És mert olyan jól állt ez a név és az új identitás az amúgy két lábbal a földön járó, praktikus, többnyire a háttérben maradó, visszafogott embernek. Ritkán szólt, csak a lényeget, és nem beszélt az érzelmeiről. De mégis olyan elegánsan és kifinomultan tudott jelen lenni, megnyugtatóan és gondoskodón, mint senki más a családban. Ehhez meg nem is kellettek feltétlenül a szavak. Így voltak Ők Dórival, és ebbe hozott édes változást a gyerekek születése. Mert egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egyre többet mosolyog, sőt nevet, és elkezdett mesélni, simogatni, ölelni, kényeztetni. És kimondani, hogy szeretlek. Hát persze, hogy ugrattuk ezzel néha, és persze, hogy rajta ragadt a név.

Ő ment most el. Nem nagyon akartam erről írni, több okból sem.  Egyrészt nem érzem úgy, hogy a gyász az én témám lenne, és nem is tudok róla sokat. Másrészt bizalmasnak éreztem a témát. Jóban voltunk mi is, de a gyász inkább a feleségem fájdalmán és a gyerekek érzésein keresztül érint, és eleinte ezért úgy éreztem, nincs helye itt a blogon. De érdekes módon éppen Dóri volt az, aki egy beszélgetésben felvetette, hogy igenis írnom kellene erről is: „Ez történik velünk. Ne mindig csak a jó dolgokról írj.” Szóval ami most következik, azt ezúttal nem előzte meg semmilyen háttérkutatás, nem olvastam róla könyveket. Egyszerűen csak megfigyelések és érzések arról, hogy nekünk mi segít és mi nem ebben a helyzetben.

Mert hiába volt idő felkészülni, mégis úgy tűnik, hogy erre mégsem lehet igazán. Segített, hogy volt idő megbeszélni egészen mély érzelmeket, de az átmenet a megszokott világból egy olyanba, amelyikben a szeretett hozzátartozó már nincs, akkor is fájdalmas, ha tudtad, hogy hamarosan el fog jönni ez a nap, és időben gondoltál arra, hogy nem maradjon semmi, amit még elmondhattál volna, de már nem teheted. Mert tegnap még akkor is (!) felvette a telefont, ha hívtad, ma pedig már ott pittyeg haszontalanul a konyhapulton lemerülőfélben lévő akkuval.

Ezeken a természetes és hétköznapi jelenségeken keresztül felemelkedik a szomorúság. És ilyenből most viszonylag sok van. Vagy a gyerekek kérdeznek rá a dologra brutális egyszerűséggel, vagy teljesen ártalmatlannak tűnő mondatok után fagy meg a hangulat. Van, hogy ilyenkor hagyni kell. Szerencsére ezt jól meg tudjuk beszélni, és érezni lehet, hogy mikor van szükség a csendre, és mikor a beszélgetésre. Ez segít.  Az emlékezés és a jó élmények felidézése segít, mert oldja az automatikus törekvést a szomorú érzelmek elfojtására. Ösztönösen figyelünk arra, hogy ha felemelkedik egy érzés, akkor ne küzdjünk ellene. Az elfojtás vagy a küzdelem nem segít, de ha hagyod, hogy az érzés szimplán csak ott legyen, nem harcolsz ellene, akkor az rendszerint átfordul valamilyen jó emlékbe, és ilyenkor nagyon apró lépésekben elkezdődik és zajlik az elengedés.  

Egyébként egész gyakran merülnek fel jó emlékek is, és ilyenkor nem segít ha ostorozzuk magunkat, hogy ezt vagy azt többet, gyakrabban, máshogyan kellett volna tennünk. De segít, hogy ezeken  keresztül át lehet élni a szeretetet. És bármiben is higgyünk: a teremtésben, az evolúcióban, a túlvilágban vagy az újjászületésben, bármiben…  segítenek elengedni a gyász körüli elvárásokkal kapcsolatos gondolatainkat is. Azt, hogy hogyan kellene most éreznünk magunkat. Jönnek a részvétnyilvánító hívások és üzenetek, és az együttérzés segít, de nem segít, hogy a sorok között gyakran ott van az utalás, hogy most biztosan nagy a teher, a fájdalom és az üresség, és hogy ez egészen biztosan még sokáig így lesz.  Ezek nem jó szuggesztiók, mert mi van akkor, ha mégsem, és egyáltalán miért kellene, hogy így legyen? Mi van akkor, ha már most is vannak olyan pillanatok, amikor a gyászoló örülni tud valaminek és jól érzi magát?

Ilyenkor megnyugtató, ha valaki a családból azt tudja mondani, hogy ugyan már, ha van mennyország, akkor nem valószínű, hogy az elhunyt egy felhőn ücsörögve folyamatosan azt fürkészné, hogy eléggé rosszul érzik-e magukat a lentiek. Segít, ha a gyászra vonatkozó saját, és a külvilágból érkező előítéleteinket el tudjuk engedni, és örülni tudunk az életnek. Ez nehéz, de nem lehetetlen.

Ebben sokat segítenek a gyerekek. Nagyon tartottunk attól, hogy Ők hogyan fogják fogadni. Megegyeztünk abban, hogy nincs titkolózás, és a könnyeket sem rejtjük el előlük. Egyelőre most úgy tűnik, a vártnál könnyebben fogadták a dolgot. Ennek lehet az oka, hogy nincsenek még azon az érzelmi szinten, hogy teljességében megértsék, vagy az, hogy jók a megküzdési stratégiáik, vagy a kettő együtt. De végül is ez nem is fontos igazán. Az Ő szavaikkal elmagyaráztuk nekik, és azt értik is, hogy Papapa már fenn van a felhők között, és szegény Nagyi most egyedül maradt. Ők teljesen természetesen emlegetnek fel jó pillanatokat és ilyenkor sokszor van úgy, hogy a szomorúság mellett Dóri is velük tud mosolyogni. És teljesen természetesen mondják, hogy „Milyen kár, mert olyan kevés élmény volt együtt!”. És tényleg milyen kár. De ezzel az egyszerű mondattal fel is hívják a figyelmet arra, hogy tényleg erre érdemes fókuszálni.

Szóval egy hullámvasút az egész. Vannak mélypontok, de ez természetes. Ha sok ilyen lenne, akkor biztosan szakemberhez fordulnánk, mert az egészen biztosan segít, de erre most nálunk úgy tűnik nincsen szükség.