Serpa Kami Rita. Egy múlt heti hír kapcsán életemben először hallottam ezt a nevet, és feltételezem, hogy sokaknak ugyanolyan ismeretlen, mint amilyen nekem volt. Pedig ha minden jól alakul, akkor az említett úriember idén májusban 22. alkalommal fogja megmászni a világ legmagasabb hegycsúcsát, a Mount Everestet.

A Mount Everestet akár csak egyszer megmászni emberfeletti teljesítmény, ezt azért tudjuk. A nehéz terepviszonyok, az omlások, lavinák, szakadékok mellett ott vannak a kegyetlen időjárási körülmények. A rendkívüli hideg, az olykor a hurrikán erősségét is elérő szél, hóviharok, rossz látási viszonyok, stb. Ha ez nem lenne elég, a csúcsig a hegymászóknak le kell küzdeniük azt a magassági zónát is, ahol már olyan ritka a levegő, amelyhez az emberi test nem tud alkalmazkodni. Nagyjából 8000 méter felett oxigénpótlás nélkül egy visszaszámlálás kezdődik, az életfunkciók lelassulnak, és a szervezet lassan leáll.

Ha valaki, még egyszer hangsúlyozom, akár csak egyszer is megmássza a hegyet, az általában hatalmas szenzáció. A sikeres mászókat méltán megünneplik, elismeréseket kapnak, és a média is gyakran felkapja őket.

Serpa Kami Ritáról ezzel szemben eddig alig hallottunk valamit. Pedig emberünk 1994 óta úgy mászkál fel és le a csúcsra, mint az egyszerű túrázó a Kékestetőre. Most figyel fel rá a világ, amikor éppen a 22. csúcstámadásra készül.

A sajtócikkek arról sajnos nem szólnak, hogy az előző 21 alkalommal hány hegymászót segített eljutni a célhoz, de biztos vagyok benne, hogy ez a szám sem lehet kevés. Jó néhány olyan hegymászó élhet a világban, teljesítményére büszkén, akiket Kami Rita kísért fel a csúcsra, és hozott le biztonságban.

És ebben a teljesítményben éppen ez a megragadó, és az a szerénység, ahogy Kami Rita a saját teljesítményéről beszél:

„Nem azért kezdtem el mászni, hogy világrekordot állítsak be, nincs bennem versenyszellem. Nem vagyok különösebben boldog vagy izgatott, de nem is szomorkodom, nem számít, hogy hányszor mászom meg a hegyet. Az életem teljesen normális.”

Újra és újra ugyanazt a hegyet megmászva, ugyanazt az utat járva azon dolgozni, hogy a rá bízott embereket támogassa abban, hogy biztonságban elérjék a céljukat.

Egyik nap a másik után, feltehetőleg unalomig ismert szakaszokon is ébernek, türelmesnek, gondoskodónak maradni. Miközben az út önmagában is emberfeletti erőt vesz igénybe.

Hőssé tenni másokat és közben alázatosan a háttérben maradni.
Érdekes gondolat lehet ez mindazoknak, akik a vezetést választották hivatásul. Óvónők, tanárok, pszichológusok, coachok, vállalatvezetők, akik elsőre eszembe jutnak.

De a történetet most mégis  az édesanyáknak ajánljuk különösen! Akiknek a hét majdnem minden napja ugyanúgy  telik. Ugyanazok a fárasztó, és sokszor unalmas feladatok ugyanazokon a helyeken: ébredés, reggeli, játékok, játszóterek, ebéd és vacsora, házimunka és gondoskodás. Miközben folyamatosan figyelmesnek, türelmesnek, megértőnek és persze vidámnak maradni! Örülni a legapróbb sikereknek, és nap, mint nap, saját életük hősévé tenni a gyermekeket!

Kedves Édesanyák, mai bejegyzésünkkel, benneteket köszöntünk most itt a FineMindingon, és kívánunk sok-sok örömöt, boldogságot anyák napja alkalmából!

Leave a Reply