Pár hónapja, hogy úszni tanulnak a gyerekek, és mostanában felfedezték a lebegést. Imádom nézni ahogy kisimult arccal, kitárt karokkal, ellazultan lebegnek a víz tetején. Sok munka van abban, hogy ide eljutottak, mert ahhoz, hogy valaki mozdulatlanul fel tudjon feküdni a vízre, tudatosság és bizalom is kell… Hónapokkal ezelőtt, mikor még csak ismerkedtek az új közeggel, habszivacs nudlik, deszkák, és sok-sok küzdelem kellett a fennmaradáshoz. Most pedig teljesen szabadon rábízzák magukat a vízre, és élvezik, ahogy ringatóznak, sodródnak a felszínen.

Az jutott erről eszembe, hogy mostanában, leginkább a mindfulness témája kapcsán sokakkal beszélgetek együttérzésről, háláról, kedvességről, nagyvonalúságról. Olyan értékekről, amelyek a legújabb tudományos kutatások, de az ókori filozófusok, és a távol-keleti szemlélődő hagyományok (ahonnan a mindfulness is származik) bölcsességei szerint is leginkább meghatározzák, mennyire érzi magát valaki boldognak, sikeresnek.

A mai teljesítményközpontú világban nehéznek tűnik belátni, miért lenne jó hétköznapi döntéseinket, viselkedésünket ezekre alapozni. Forgatom én is magamban, próbálkozom vele, és habár vannak jó tapasztalásaim, de távolról sem tudom azt mondani, hogy mindig sikerülne. Nem könnyű együttérzést gyakorolni a reggeli forgalomban elém tolakodókkal, pláne ha közben a gyerek is hisztizik. Vagy kedvesnek maradni egy konfliktusban, amikor úgy érzem, igazságtalan kritika ért. Hálásnak lenni, amikor nyomasztanak a feladatok és a határidők. De egyre többször sikerül, és ilyenkor persze megtapasztalom, hogy mennyivel jobban tudok így kapcsolódni másokhoz, és kezelni a nehéz helyzeteket. Sokkal hatékonyabb a „küzdj vagy menekülj” stratégiánál az, amikor békés tudok maradni. És ettől még dönthetek úgy, hogy kiállok magamért, de ilyenkor ezt sokkal emberibben tudom megvalósítani, mint amikor belelovallom magam a feszült, görcsös állapotba.

A barátaimmal is erről beszélgettem legutóbb egy vacsoránál, szándékosan ezeket a szavakat használva, mert kíváncsi voltam milyen gondolatok merülnek fel ebben a kontextusban. A reakció valami ilyesmi volt: „Jól van, gyere már le a földre! Tulajdonképpen együttműködésről, empátiáról, odafigyelésről beszélsz, meg arról, hogy értékeljük azt, amink van. Minek ez a spirituális köntös?”

Tulajdonképpen igen… és mégsem. Értem, hogy ez jobban megragadható így, de ezek ugyanolyan kapaszkodók csak, mint az úszni tanulónak a habszivacs deszkák, és nudlik. Ha valaki szeretne „felfeküdni a vízre”, ellazulni, és könnyebben venni az akadályokat, akkor ahhoz magasabb szintű tudatosságra és bizalomra van szükség. Van különbség szerető kedvesség és az odafigyelés között. És a hála, nagyvonalúság is többről szól, mint, hogy szimplán értékeljük azt, amink van.

A közeg, amely körülvesz, látszólag nem támogatja, hogy szerető kedvességben legyünk magunkkal és a külvilággal. Ízlelgetjük a szavakat gyanakvóan, és olyan furcsán csengenek. Vagy a mélyen vallásos emberek mondanak ilyeneket, vagy az, aki gyenge, sebezhető.  Mert az élet sokkal inkább a céltudatosságra, kitartásra, önérvényesítésre sarkall. Akarásra és megragadásra, amihez erő, küzdelem kell. Ebben persze lesz feszültség, aggodalom, szorongás is, de ettől majd csak keményebbek leszünk.

Küszködünk, kapkodunk, nagy erőfeszítésekkel próbálunk a felszínen maradni. Közben egyre kevésbé tudunk tudatosak, összeszedettek maradni. Elveszítjük a kapcsolatot belső erőforrásainkkal és sokszor a valósággal is. Még az is lehet, hogy látszólag mindenünk megvan, legbelül mégis hiányérzetünk van. Bizonytalannak, feszültek, csalódottnak érezzük magunkat. Nem érzékeljük a bőséget, amely valójában körülvesz.

Kedvesség, nagylelkűség, szeretet, hála, együttérzés.

Mindegyik alapvető és természetes állapotunk, csak eltávolodtunk tőlük, olykor talán félünk még kimondani is őket, mert akkor gyengének tűnhetünk. Pedig épp az ellenkezője az igaz!

A küzdelmen és a ragaszkodáson túl egy jóval örömtelibb világ vár, kevesebb ítélkezéssel, elvárással, csalódással, konfliktussal. De ehhez bátorságra is szükség van, hogy kedvességet, hálát, nagylelkűséget gyakoroljuk olyankor, amikor a harc lenne a racionális. Ha így alakítjuk a körülményeinket, akkor megtapasztalhatjuk, hogy feszültség és küzdelem nélkül is fenn lehet maradni, hasonlóan a vízben lebegéshez.

Leave a Reply